Az nem meglepő, hogy különböző országok nebulói különböző történelemkönyvek segítségével sajátítják el a múlt eseményeit és annak összefüggéseit. Ami az egyik nemzet emlékezetében lázadás, arra a másik szabadságharcként tekint; ami az egyik oldalon győztes diadalként vonult be a történelembe, az a másik számára végzetes vereséget jelentett. A nemzetek és népek emlékezetének alapvető nézőpontbeli különbségei kizárják vagy legalábbis nagymértékben megnehezítik egy egységes szemlélet alkalmazását. Az a helyzet azonban külön figyelmet érdemel, amikor a történelmi időszalag megítélése egy országon belül ütközik akadályokba.

Persze rögtön hozzá kell tennünk: egy óriási területű és rengeteg nép által lakott országról - az Oroszországi Föderációról van szó, ám ez a kérdés érdekességét nem csökkenti. Bár az Orosz földek múltja régre nyúlik vissza (hogy meddig azt illetően sincs feltétlen egyetértés), az Oroszországi Föderáció mai formájában 1991 óta létezik, s mint minden ifjú államnak – ha fenn akar maradni – idővel választ kell tudnia adni az ország lakosait érintő legalapvetőbb kérdésre: honnan jöttünk, kik vagyunk mi és merre tartunk? A kérdés szempontjából érdekes fejlemény, hogy az elmúlt héten Vlagyimir Putyin, orosz elnök, egy új egységes történelemkönyv szükségességét hangsúlyozta egy a Nemzetiségek közötti kapcsolatokkal foglalkozó Tanács ülésén. Az azonban ugyancsak érdekes kérdés, hogy egy mindenki számára elfogadható, egységes történelemszemlélet összegyúrható-e egy ilyen időtlen idők óta sok nemzet által lakott föld esetében, amelynek történelmére jellemzőek az éles váltások – az organikus fejlődés mellett.

Mindenesetre, az Oroszországi Történeti Társaság, Szergej Nariskin, az orosz duma házelnökének vezetése alatt, megvitatta és jóváhagyta a kidolgozását egy olyan egységes történelemkönyvnek, amelyet az egész Föderációban használhatnának az oroszországi diákok. Amikor Vlagyimir Putyin erről az ötletről beszélt a már említett ülésen (egyébként nem először), azt nyilatkozta, hogy „az iskolák számára készülő tankönyveket szép orosz nyelvezettel (хорошим русским языком) kell megírni és úgy, hogy az ne tartalmazzon belső ellentmondásokat és kettős értelmezéseket. Ez minden tankönyvi anyaggal szemben kötelező elvárás.” Vlagyimir Putyin arra is kitért, hogy a tankönyveket egy „egységes koncepció keretein belül, a megszakítások nélküli orosz történelem logikájának kereteiben” kell kidolgozni. Az orosz elnök elmondása szerint „szükséges konkrét példákon keresztül bemutatni, hogy Oroszország sorsa a különböző népek, hagyományok és kultúrák egyesülésén alapult.”

Oroszországban jelenleg rengeteg az Oktatási Minisztérium által jóváhagyott vagy kiadott történelemkönyv van forgalomban, melyek közül a tanárok szabadon választhatják meg, hogy melyikből kívánnak oktatni. Az oktatásról szóló törvény, 5. fejezetének, 55. cikkelye kimondja, hogy „[a] pedagógusoknak szakmai kötelezettségük teljesítése során joguk van az oktatás és nevelés módszerének, az oktatási segédletek és anyagok, az oktatási intézmény által jóváhagyott oktatási programnak megfelelő tankönyvek, a tanulók és növendékek tudásának értékelésére szolgáló módszerek szabad megválasztására és alkalmazására.” Egyébként az elmúlt pár évben már előfordultak olyan kezdeményezések, amelyek a történelemkönyvek számának a csökkentésére irányultak, például Szergej Popov, az „Egységes Oroszország” párt képviselője tett ilyen javaslatot legutóbb tavaly decemberben.

Az egységes történelemkönyv ötletéről megoszlanak a vélemények mind a történészek, mind a pedagógusok vagy akár a politikusok és egyéb közéleti személyiségek között. Van, aki ideológiaterjesztő eszközt lát benne. Van, aki támogatja a kezdeményezést. Van, aki szimpatizál az ötlettel, de nem tartja megvalósíthatónak. Lássunk néhány példát.

Magomed Tatrijev, Ingusföld parlamentjének alelnöke szerint „nem szabad megengedni, hogy országunk eseményeit a különböző régiókban különbözőképpen értelmezzék”, bár hozzátette, hogy „az ország régióinak történelme nem fér bele egy könyvbe, ezért szükség van regionális segédletekre is.” Marat Kulsaripov, a Baskír Állami Egyetem Történelem Tanszékének egykori dékánja úgy gondolja, hogy „egy univerzális, mindenkinek megfelelő, Oroszország történelméről szóló tankönyv elkészítése aligha megvalósítható.” Rafail Hakimov, Tatarsztán Tudományos Akadémiájának az alelnöke azt nyilatkozta, hogy föderációs szabványokra lenne szükség, amelyek csak a kulcskérdéseket szabályoznák és az egyes szubjektumok, „a szabványoknak megfelelően megírhatnák a különböző tankönyveket.” Hakimov, aki az Akadémia Történeti Intézetének az igazgatója, Németország példáját hozta fel, ahol az oktatási kérdések túlnyomó része a tartományok kompetenciájának körébe tartozik.

Az egységes történelemtankönyv témájával kapcsolatosan az Eho Moszkvi felkereste Nyikolaj Szvanidzét, ismert újságírót és történészt. Szvanidze szemében az egységes történelemkönyvre irányuló kezdeményezés érthető, hiszen mindenki annak örülne, ha a diákok vagy akár felnőttek kezébe kerülő történelemkönyvek világosak és érthetőek lennének: „Mindenki szeretné, ha a történelem egy kicsit jobban hasonlítana a számtanra, ahol 2 + 2 mindig 4, ahol nincsen helye kettős értelmezésnek vagy belső ellentmondásnak, minden abszolút érthető, könnyen bizonyítható. Attól tartok azonban, hogy ez nem lehetséges.” Szvanidze meg van győződve arról, hogy az orosz történelem tele van olyan eseményekkel, amelyeket lehetetlen egyféleképpen értelmezni és ezeket nem lehet figyelmen kívül hagyni, mindenképpen létrejön a belső ellentmondás. Egy dolgot tehetünk: arra kell törekednünk, hogy a tényeket minél pontosabban közöljük. Szvanidze Vlagyimir Putyin kijelentésére, miszerint „szükséges konkrét példákon keresztül bemutatni, hogy Oroszország sorsa a különböző népek, hagyományok és kultúrák egyesülésén alapult”, így reagált: „Ez alapvetően egy pozitív törekvés.” Hiszen ha állandóan csak arról beszélünk, hogy „egyik a másikat lőtte, kínozta és felakasztotta, akkor az oroszországi népek barátságának célként előttünk lebegő képe – nehezen érhető el. Másrészt azonban, igazat kell mondani. És amennyiben bemutatjuk a barátságot és közben elhallgatjuk például a Sztálin által deportált népeket… akkor ez a hazugság, nem használ senkinek sem. Tehát, valóban az igazságot kell mondani. A hazugság semmilyen körülmények között sem lehet jó.” A történelmi tragédiák megítélésével kapcsolatosan Szvanidze kitart álláspontja mellett: „a mai napig van egyfajta törekvés nálunk, hogy a fekete foltokat, történelmünk rettenetes foltjait valamilyen úton-módon megkerüljük. Azért, ismétlem, hogy mindenre büszkék lehessünk. De a holodomorra (1932‑33‑as ukrajnai éhínség) elég nehéz büszkének lenni. Egész egyszerűen az igazságot kell mondani és nem szabad félni tőle, ennyi ez egész.”

Nyikolaj Szvanidze egyébként tagja volt annak az azóta már felszámolt Bizottságnak, amely 2009 és 2012 között az Oroszország érdekeit sértő történelemhamisítást vizsgálta, a cikk elején említett Szergej Nariskin elnökletével. A Bizottság munkájával és az egységes történelemszemlélettel kapcsolatosan egy másik alkalommal Szvanidze így nyilatkozott a Kommerszant munkatársának: „A hatalom azt mondja a történészeknek: üljetek le és találjatok ki valami szép koncepciót, amire minden gyermek büszke lehet.” A történészek azonban ezt a feladatot nem tudják megoldani. „Ha a történelme az embernek tragédiáktól terhes, kanyargós és nem egyértelmű – attól még lehet rá büszke. Az egyértelmű történelem – az a Kratkij kursz VKP(b) szövege, az Össz-szövetségi Kommunista (bolsevik) Párt rövid története.”

(Eho Moszkvi, Kommerszant, RIA Novosztyi, ITAR-TASSZ)