Egyszer már „megvédtem” ezt a kormányt e hasábokon (Mi, moszkoviták, Népszabadság, 2010. július 23.) oroszügyben. Most is elborzadva figyelem, ahogy az ún. „ballib” térfélről rákezd a károgó kórus. Gyorsan felcserélődtek a szerepek: most ellenzéki oldalról riogatnak „túlzott” oroszbarátsággal. Pont úgy, ahogy a mostani kormány tette ellenzékiként.

A magamfajta ruszofil csak kapkodja a fejét. Jobbról is, balról is hirdetik az igét oroszügyben, egyre több Orbán hívő kezd egyre megértőbb lenni Putyin iránt, és egyre több liberális lesz még kritikusabb a magyar miniszterelnökkel szemben – Putyin miatt. Sokasodnak a putyini és az orbáni rendszert összehasonlító kvázi politológiai elemzések. Már egy ideje terminus technicus is van rá: hungaro-putyinizmus.

Mondhatnánk, politológusoknak odahajított csont ez, nem bírja ki a történészi analízis próbáját. Végtére is a jövőtől való rettegés és a ma rettegett valósága nem lehet összehasonlító vizsgálat tárgya. Másként megközelítve: ha annyira félünk Orbán Viktortól, attól még nem kell démonizálni Vlagyimir Putyint, vagy ha meg annyira istenítjük a magyar miniszterelnököt, akkor még nem kell szeretnünk az orosz elnököt is. Se jövőbeli vágyainknak, se jövőbeli félelmeinknek nem lehet igazodási pontja Oroszország erős embere.

A két politikus nem ugyanaz, de még csak nem is hasonló. Ugyanis Magyarország sem ugyanaz, mint Oroszország. Sosem volt az. Soha nem is hasonlított rá.

Ez elég evidens, ám ma, úgy látszik, már semmiben sem lehetünk biztosak. Gondolta volna például valaki korábban, hogy egy baloldalinak mondott párt fogja menedzselni a hiénakapitalizmust, és egy jobboldali párt vesz fel eszköztárába államszocialista jelszavakat? Ilyen megközelítésben egyáltalán nem meglepő, ha a ruszofóbia és ruszofília is ide-oda pattog a politikai térfélen. Manapság az egykorvolt szabadelvűek a leghangosabb Oroszország-ellenesek, míg Putyin legnagyobb tisztelői a (szélső)jobbon vannak.

Abban azonban mindig meglepő egység volt a magyar közgondolkodásban, hogy Magyarország Európához tartozik, míg Oroszország nem. Ez ugyan nem igaz, de valóban nehéz lenne strukturális hasonlóságot fellelni a két ország között. Magam elég sok erőfeszítést tettem az utóbbi évtizedek során arra, hogy efféle történelmi párhuzamosságokat mégis találjak – talán nem is teljesen sikertelenül. A ránk erőltetett szovjet rendszer előtt azonban ilyenekre utoljára az Árpád-házi királyok és Rurikida-fejedelmek idején leltem.

A magyar hagyományait tekintve szabadabb nép, mint az orosz. Történelmileg kiszolgáltatottabb idegen hatalmaknak, ám belső ügyeit demokratikusabban intézi. Durva eufemizmus lenne azt állítani, hogy idegen tőle az autoriter irányítás, de modern történetében a szélsőséges hatalomgyakorlás idegen hatásra és mintára jött létre – átmeneti, ám annál tragikusabb időkben. Az ordas eszmék és hatalmi gyakorlat térnyerése nálunk nem megy külországi segédlet nélkül.

Egy korábbi diktatórikus rendszerhez már Oroszországban sem lehetne visszatérni. Az orosz emberek is túlságosan hozzászoktak ahhoz, hogy a szovjet korszakban olyannyira vágyott „áruk” ott vannak a kirakatokban, oda utaznak, ahova akarnak, és azt írnak-olvasnak a világhálón, amit csak akarnak. A sajátos orosz „hatalmi vertikál” persze joggal kelt félelmet: Oroszország vonatkozásában még csak-csak toleráljuk mint történelmileg determinált, ám mégis a demokráciába átvezetni hivatott átmeneti képződményt. Magyarországon azonban már nem kell bevezetni az európai jogrendet, egy hatalmi koncentráció ezért itt csak a jogállamiság csorbulását eredményezheti, és történelmileg visszalépést jelent.

Igen ám, de a magyar választók 72%-a az anarchisztikus állapotok konszolidálására szavazott 2010-ben. Annak idején Putyin is erre kapott mandátumot a liberális (jel)mezbe öltöztetett jelcini „család” korrupt, oligarchikus uralma után. És ugyan Oroszországban a korrupció is nagyobb, az oligarchák is hatalmasabbak, és a pusztítás is szörnyűségesebb volt, azért a mi kisebb neoliberális anarchiánkat is csak anarchiaként élte meg az állampolgár. Aki ilyenkor békére, nyugalomra és rendre vágyik.

Ennyiben tehát 2010-ben volt analógia a két történelmi-politikai szituáció között. A sok hasonlóságot mutató alaphelyzet megoldása az, amely nem hasonlíthat a két ország esetében. A történelmi-mentalitásbeli tradíciók teszik ezt végső soron lehetetlenné. Az emberek egy ideig támogatnak akár nálunk is egy tekintélyelvű rendszert is, amennyiben az szociális problémáikra választ ígér. A fasizmusba torkolló autoriter Horthy- és a demokráciába bukó autoriter Kádár-rendszernek eltérő társadalmi összetételű és arányú, de masszív társadalmi bázisa volt. Egy eredményeket felmutató Orbán-rendszer szintén tartósan legitim maradhatna, még akkor is, ha az előbbi korszakokra hajazna. Aztán lassan passzív rezisztenciába vonulnának az állampolgárok. A kiskapuk, kisalkuk, „kis pénz – kisfoci” népének ezernyi technikája, trükkje van a mindenkori hatalom ellen. A magyar legvégül nem hatalom lojális, hanem individuális nép. Nem rend-, hanem boldoguláspárti. Történelmileg nem támogat semmilyen ellene való hatalmat. Masszív társadalmi bázis nélkül pedig nem megy. Ezt nem értette meg a szoclib kormány, amely a demokrácia intézményrendszerében bízva, utolsó éveiben végül is hatalomtechnikaként kezelte a kormányzást. De fordítva sem működik: társadalompolitika (pláne ha „kisebbségi”) sem lehet eredményes a demokratikus intézményrendszer sérelmére.

Nincs okunk feltételezni, hogy amai Magyarországszámára Vlagyimir Putyin lenne a minta. Hisszük egyébként, hogy a putyini „szuverén”, tehát korlátozott demokrácia Oroszországban sem tartós képződmény. Lassan feléli anyagi tartalékait, modernizációja elodázhatatlan, amely a politikai felépítményben is meghozza majd a változásokat. Lehet, hogy ezt a lépést már nem Vlagyimir Putyin teszi meg, és nem fog olyan gyorsan sor kerülni rá, de az is meglehet, hogy a régi-új elnök áll az élére. Végtére is amiként a putyinizmus is működhetne a névadója nélkül, úgy Putyinban is megvan a képesség a putyinizmus átalakítására. Akárhogy is dől el az orosz stratégiai játszma, később visszatekintve Oroszországnak erre az időszakára, egy történelmileg indokolt, de kényszerű kompromisszumnak fogjuk tekinteni az orosz históriában.

A mostani Orbán–Putyin-találkozóról meg nem gondolnám, hogy az „IMF out!”-ból „Igyi szudá továris!” következik. Ahogy eddig is megvoltunk putyinizmus nélkül, úgy megleszünk, szerintem, eztán is. Hogy horthyzmus nélkül is meglesz-e a kormányzat, arra már nem mernék mérget venni. Persze furcsa volt hallani, hogy Vlagyimir Putyin még meg is köszönte, hogy a Moszkva tér helyett egy városligeti ösvényt Tolsztojnak kereszteltek. Business is business. De azt a tévedés különösebb kockázata nélkül előre megjósolhatom, hogy a nagy honvédő háborújukat még a paksi atomerőműért sem fogják áruba bocsátani.

(a cikk eredetileg a Népszabadságban jelent meg, 2013. 02. 22.)