1990 és a kezdetek

Amikor leomlott a berlini fal, s az éppen 40 éves fennállását ünneplő NDK romokban hevert, senki nem sejtette, hogyan fognak alakulni a német-szovjet kapcsolatok. 1990. október 3-án a „2+4” szerződés[1] révén Németország visszanyerte szuverenitását, de az ország nyugati felében állomásozó NATO erőkön kívül hatalmas számban – egészen pontosan 550.000-en – voltak még szovjet csapatok az egykori NDK területén. A szovjet csapatok ekkor 11.500 km saját használatú úttal rendelkeztek (a repülőterekről nem is beszélve), továbbá 1.100 laktanyában, városrészben voltak szétszórva.[2] Már önmagában ennyi ember és felszerelés hazaszállítása és a szovjet csapatok után megmaradó infrastruktúra lebontása, vagy éppen felújítása, újrahasznosítása is óriási feladat volt, ám ekkor még nem beszéltünk az itt tárolt 800.000 tonna lőszerről.[3] 1990 nyarán Németország és a Szovjetunió szerződést kötöttek, melyben a kivonulás céldátumát 1994. december 31-ben állapították meg.[4] A németek ezen felül vállalták, hogy 3 milliárd német márka gyorssegélyt és további 3 milliárd német márka hitelt biztosítanak az állomásozás költségeire. További 7.8 milliárd német márkát áldoztak arra, hogy az egykori megszálló hadsereg katonáinak legyen hova hazamenniük – ennek segítségével 35 településen 45.000 lakást építettek.[5]

1991 után a kapcsolatokban váratlan fordulat nem következett be, de a két „fiatal” állam kapcsolatában több komoly kérdés is felmerült (a volgamenti vagy népi németek Németországba települése, Kalinyingrád kérdése, a csapatok további kivonása, az NDK tartozásának kiegyenlítése). Jóllehet a két ország már nem volt egymás ellensége, de mégsem tudtak igazi partnerré válni[6], s ez napjaink szintén felemás helyzetére is igaz. Az új kihívásokkal való szembesülés sem segítette elő a kapcsolatok alakulását: 1991-ben, amikor két független állam nézett egymással szembe, olyan határok között léteztek, melyek ismeretlen volt addigi történelmükben, ráadásul a 20. században mindkét ország háborút vívott határai megváltoztatásáért vagy visszaállításáért, így ez nem volt éppen jó előjel. Szerencsére a két ország politikai vezetésének hozzáállása jóindulatú volt, szembe tudtak helyezkedni az agresszív történelmi múlttal.

A németek bíztak abban, hogy az ekkor már orosz csapatokat mielőbb kivonják, így azok elő tudják mozdítani a kaotikus és veszélyes posztszovjet térség stabilitását, a másik oldalon az oroszok abban bíztak, hogy minél több gazdasági segítséget kaphatnak Németországtól, s megnyerik a németeket Jelcin politikai harcának támogatásához. Erre igen jó esélyek mutatkoztak, hiszen Németország 1989-től kezdve a Szovjetunió, majd 1991-től Oroszország legnagyobb hitelezőjévé lépett elő. A pénzen kívül a németek sokrétű segítséget nyújtottak Oroszországnak az átmenet idején. A mai napig vitatott kérdés, hogy az Oroszországnak nyújtott hihetetlen összegű pénzügyi segítség mennyire volt hasznos, illetve a németek „jó befektetést” csináltak-e azzal, hogy finanszírozták a piacgazdaságba való átmenetet? Ha a jelenlegi német-orosz gazdasági mutatókat tekintjük, akkor nagy valószínűség szerint igen.

 

A német hitelezés kérdése

A rendszerváltozás utáni és részben napjainkig tartó, stabil német-orosz kapcsolatoknak minden bizonnyal az adta meg az alapját, hogy a frissen egyesült Németország (annak is nyugati fele), óriási pénzügyi segítséget nyújtott Oroszországnak.[7] Közvetlenül a Szovjetunió összeomlásakor a Német Szövetségi Köztársaság által nyújtott pénzügyi segítség elérte az 52 milliárd dollárt: ebből 23 milliárdot tett ki a hitel és egyéb exportgaranciák, 11.4 milliárd dollár volt a technikai-humanitárius segély, 4.5 milliárd dollár volt a német hozzájárulás a G7-ek által 24 milliárd dollár értékben a reformokhoz nyújtott segítségből, további 2.4 milliárd dollárt fektettek energia projektekbe és 10.7 milliárd dollár az NDK transzferábilis rubel adósságának kiegyenlítéséhez volt szükséges. Ez sokkal több volt, mint amit bármely más ország nyújtott Oroszországnak.[8] Annak fényében még többnek tűnik ez az összeg, hogy a Szovjetunió összeomlása előtt közvetlenül a G-7-ek német nyomásra további haladékot adtak a szovjeteknek, hogy kivonják a stressz alól a hitelezőket – nagyrészt német bankokat – mivel Moszkva ekkora már 60 milliárd német márka adósságot halmozott fel. A terv sikerült, ám ez sem tudta megakadályozni Gorbacsov bukását. Ezután a németek – tartva attól, hogy senki nem fog törleszteni, ha összeomlik Oroszország – próbálták meggyőzni szövetségeseiket, hogy továbbra is támogassák Oroszországot.

[9]

A hitelezés kérdése meglepő módon a volgamenti német bevándorlás kapcsán is előkerült. A német kormány ugyanis tartott a német származású, vagy magukat annak valló szovjet, majd orosz állampolgárok tömeges áttelepülésétől Németországba. Éppen ezért még 1990-ben a szövetségi kormány 200 millió német márka gazdasági segélyt helyezett kilátásba Gorbacsovnak, ha visszaállítják a volgamenti német autonóm köztársaságot. Gorbacsov bukása után Jelcinnek is megtették ezt az ajánlatot. Ám Jelcin habozását és a növekvő bevándorlási adatokat látva a német szakértők figyelmeztették a szövetségi kormányt, hogy Jelcin csupán egy „volgai német Patyomkin falut” fog létrehozni, csak azért hogy hozzájusson a pénzhez.[10] A tervből végül nem lett semmi, ráadásul a német kormány félelmei is beigazolódtak: 1992-1996 között 1.7 millió német vagy magát német leszármazottnak valló személy telepedett át Németországba a volt Szovjetunió területéről.

[11]

Jelcin hatalomra kerülésével a németek tovább segítettek a súlyos helyzetben lévő Oroszországon. 1992 tavaszán a németek nyomására a G-7-ek egy 24 milliárd dolláros segélycsomagot bocsátottak Oroszország rendelkezésére, sőt adósság átütemezést is jóváhagytak, de csak úgy, hogy Oroszország törleszteni kezd, mivel Németország számára ez már égetően sürgős volt. Ekkoriban ugyanis a németek által finanszírozott külföldi hitelek fele Oroszországban volt, ami már 40 milliárd dollárt tett ki. Ugyanezen év decemberében ráadásul meghosszabbították egy 11 milliárd dolláros hitelkeret visszafizetésének határidejét 8 évvel.[12] Jelcinék is hamar felismerték, hogy Németország Oroszország számára alternatív partner lehet az Egyesült Államokkal szemben, amely akár a stratégiai partnerség szintjére is emelkedhet.[13]

Ám Németország a hitelen és az exportgaranciákon kívül sok egyéb területen is Oroszország segítségére sietett. Döntő szerepet játszott például abban, hogy az orosz atomtudósokat Oroszországban alkalmazzák, így azok ne harmadik világbeli országokban kapjanak állást, óriási biztonsági kockázatot jelentve a világra. Ezen felül Franciaországgal közösen Moszkvában nyitottak központot az orosz atomreaktorok felújítására annak érdekében, hogy a világ elkerüljön egy második Csernobilt. Orosz menedzsereket tréningeken fogadtak Németországban, ám Németország tanácsadókat is küldött Oroszországba, hogy segítsenek kifejleszteni egy új jogrendszert, kereskedelmi törvénykönyvet és az úgynevezett „Treuhandanstalt”-ot, mely az NDK-s privatizációt tette lehetővé.[14] Az állami és magán alapítványokon keresztül ösztöndíjak sokaságát biztosították (Adenauer-, Ebert-, Naumann-alapítvány), testvérvárosi kapcsolatok sokasága létesült és az egyes szövetségi államok önálló irodákat is nyitottak egyes orosz régiókban.

Nehéz kérdés eldönteni, hogy mi játszhatta a fő motivációt a német politikai vezetésben és a német befektetőkben, hogy ilyen komoly segítséget nyújtsanak Oroszországnak. Akkoriban a Föld legnagyobb országa nem nyújtott remek piaci lehetőségeket (ellentétben a 2000-2001 utáni évekkel), rendkívül kevés volt a befektetésre, tőkebefektetésre alkalmas szektor és vállalat, gyorsult az infláció és az orosz, posztszovjet ipar 10-15 évvel volt elmaradva a világ élvonalától. A privatizáció sem lehetett ekkora vonzerő, hiszen az orosz vállalatok és bányák jelentős részét oroszok privatizálták. Az általam áttanulmányozott szakirodalomban sem találtam erre kielégítő választ, s nem valószínű, hogy a németek csupán az egyesítésben nyújtott segítségért, illetve az orosz/szovjet hozzájárulás miatt tették volna mindezt. Azt sem sejthették előre, hogy 10-15 éven belül megtöbbszöröződik a német kivitel Oroszországba, ráadásul több ezer német vállalat talál biztos piacot és befektetési lehetőséget Vlagyivosztoktól Szentpétervárig.

 

A gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok alakulása

Az oroszok a rendszerváltozás után tévesen hitték azt, hogy a német-orosz kereskedelmi kapcsolatokban az újraegyesítést követően az NDK-s kereskedelemre támaszkodhatnak. A Szovjetunió és az NDK eltűnésével azonban gyorsan csökkenni kezdett a német-orosz kereskedelem mértéke. Igaz, hogy Németország vált Oroszország egyik legfontosabb külkereskedelmi partnerévé (a németek részesedése a teljes orosz külkereskedelemben a 90-es évek folyamán 17% és afölötti volt), de az robbanásszerű és máig tartó fejlődés Putyin és Schröder alatt kezdődött.

1991-2000 között a német tőke- és direktbefektetések mindvégig alacsonyak maradtak. Beszédes szám, hogy 1997-ben a teljes német befektetés volumene Oroszországban kisebb volt, mint egyedül a Gazprom befektetései Németországban.[15] A németek elsősorban a telekommunikációs szektorban vetették meg a lábukat, ezen kívül a Mercedes-Benz tett szert komoly piaci részesedésre. Ekkoriban a német vállalatok gyakran alkalmaztak oroszul jól beszélő keletnémeteket, akik ráadásul a piacot is jobban ismerték, de a kesze-kusza orosz viszonyok, a likviditás és a fizetőképesség hiánya sok német vállalatot távol tartott az orosz piactól.

[16]

A putyini „fordulat” után megváltozott a helyzet. Igaz a Jukosz-ügy egy időre ismét elriasztotta a külföldieket attól, hogy Oroszországban próbáljanak szerencsét, de a közbiztonság és az államrendszer viszonylagos megszilárdulása mégis vonzani kezdte a német vállalkozókat. Schröder és Putyin személyes barátsága, az orosz elnök 2001-es berlini látogatása – mely során németül mondott beszédet a Bundestagban – sokat lendített az ügyön. 1995 és 2008 között az orosz kivitel Németországba 6 milliárd dollárról 33 milliárd dollárra növekedett, míg a német kivitel Oroszországba az 1995-ös szintén 6 milliárd dollárról 2008-ban 34 milliárd dollárra növekedett.[17] Jelenleg az Oroszországban tevékenykedő német vállalatok száma eléri a 6.300-at, melyek a 83 orosz régióból 80-ban képviseltetik magukat.[18]

Egyes szakértők szerint azonban Schröder alatt az a látszat alakult ki, hogy a csúcspolitikusok demonstratív barátsága ellenére csak a közös érdekeken alapuló partnerségre szerették volna koncentrálni a németországi Oroszország-politikát, mivel a partnerek belső viszonyairól való állásfoglalást a német fél láthatóan elkerülte. Az akkor ellenzékben lévő liberálisok (FDP)[19] és konzervatívok (CDU/CSU)[20] ezzel szemben kitartottak álláspontjuk mellett, hogy az oroszokkal való partnerség csak akkor lehetséges, ha az értékekben közös nevezőre jutnak.[21] Ezt a kijelentést támasztja alá az is, hogy míg Merkel kancellársága során továbbra is növekedett a német-orosz gazdasági együttműködés és a kereskedelem, addig a politikai kapcsolatok egyre hűvösebbé váltak.



Igaz 2006 januárjában Angela Merkel Moszkvában beszélt először a „stratégiai partnerség”-ről,[22] azonban kimutatható, hogy 2006-ban paradigmaváltás következett be a német-orosz politikai kapcsolatokban. Merkel ráadásul két éven keresztül nem is utazott el Moszkvába, ami Kohl vagy Schröder alatt elképzelhetetlen lett volna. Ez az eltávolodási folyamat Putyin harmadik elnöki ciklusa során tovább gyorsult.[23] A német politika sokat bírálta és bírálja az egyre keményvonalasabbá váló orosz vezetést, a sajtó- és szólásszabadság korlátozását.[24] A „stratégiai partnerség” pedig már elő sem kerül a megbeszélések során. A két országban ráadásul mást-mást értenek a Medvegyv által meghirdetett modernizáció alatt: míg Oroszországban az ipari géppark technikai megújulását, addig Németországban ezen felül a társadalom és a politika nagyobb nyitottságát is.[25] A jelenlegi német-orosz kapcsolatokra a pragmatikus kooperáció és az érdekszövetség a jellemző, mivel a valódi stratégiai partnerséget megakadályozza Oroszország visszatérése egy bürokratikus-autoriter rendszerhez a belső kérdésekben, és az új öntudat (nagyhatalmi vágy) a külpolitikában.

[26]

 

Hogyan tovább?

Ha arra a kérdésre szeretnénk válaszolni, hogy az egyre távolodó politikai kapcsolatok ellenére megmarad-e a gyümölcsöző gazdasági és kulturális kooperáció, akkor a dolgok jelenlegi állása szerint erre igennel lehet felelni. Önmagában az, hogy 3 milliónál többen tanulnak németül Oroszországban, 2005 óta Moszkvában a Német Történeti Intézetben folyik a közös történelem feldolgozása, 2001 óta a Petersburger Dialog, a Német-Orosz Fórum párbeszédet teremt a nem kormányzati szervezeteken keresztül a két nemzet között[27], közös külkereskedelmi és ipari kamara segíti elő a közös gazdasági és kereskedelmi fejlődést, úgy vélem elegendő bizonyíték. A 2000-es évek elejéig a FÁK-térség után Németország volt a legnagyobb kereskedelmi partner,[28] 2006 óta pedig már a legnagyobb kereskedelmi partner Oroszország számára.[29] Ráadásul a világgazdasági válság is csak rövid időre tudta megingatni ezt a gazdasági kapcsolatot, hiszen 2013-ban újabb kereskedelmi és beruházási rekordra számítanak mindkét oldalon.

 

 

Bibliográfia

Angela Stent: Russia and Germany reborn: unification, the Soviet collapse and the new Europe; 1999. Princeton

Celeste A. Wallander: Mortal Friends, Best Enemies – German-Russian Cooperation after the Cold War; Ithaca 1999.

Johannes Voswinkel: Deutsche Mahnungen, russische Vorhaltungen; Zeit Online 16.11.2012 (http://www.zeit.de/politik/ausland/2012-11/deutschland-russland-petersburger-dialog)

Jeffrey Mankoff: Russian Foreign Policy – The Return of Great Power Politics; Lanham 2009.

Karl Schlögel (ed.): Russian-German Special Relations int he Twentieth Century – A Closed Chapter?; Oxford 2006

Maria Zandt: Die deutsch-russischen Beziehungen als ein Schwerpunkt der deutschen Ratspräsidentschaft; (http://www.theeuros.eu/spip.php?page=print&id_article=357&lang=fr)

Olga Repjeuszkaja: Energy as a foreign policy tool: assessing Russian energy strategy toward the European countries; Budapest 2010.

Roland Götz: Deutschland und Russland – „strategische Partner”?; 2006. Bundeszentrale für politische Bildung (http://www.bpb.de/apuz/29872/deutschland-und-russland-strategische-partner?p=4) (2012. 12. 27. – 17:53)

Statistik: Der Außenhandel zwischen Deutschland, Russland und Polen im Spiegel der Statistik; in: Russland-Analysen Nr. 213 – 28. 01. 2011

Sven C. Singhofen: Strategische Partnerschaft oder neue Konfrontation? Die Zukunft der deutsch-russischen Beziehungen; Konrad-Adenauer-Stiftung – Arbeitspapier Nr. 159/2006; Berlin 2006.

Vlagyiszlav Belov: Quo vadis deutsch-russische Beziehungen? – Reflexionen eines russischen Germanisten; in: Russland-Analysen Nr. 248 – 30. 11. 2012

Vlagyiszlav Belov: Deutsch-russische Wirtschaftskooperation (http://web.apb-tutzing.de/apb/cms/fileadmin/uploads/pics/Belov_Wirtschaftskooperation_korr081204.pdf)

Cimkék: németország, kohl, gorbacsov, jelcin, schröder, putyin, merkel, gazdaság, kerekedelem, ndk, hitel, adósság, német, márka, 1990, gáz, segély, dollár, berlin, moszkva, kreml,

Országok: Oroszország