Calka Alsó-Kartli régiónak nyugati felén terül el Grúziában. A közigazgatási egység legsűrűbben lakott, meghatározó része Tbiliszitől délre esik, átmenetet képez a nyugatabbra fekvő, Kura folyó menti ismét sűrűbben lakott Szamche-Dzsavaheti régióval. A területen átvezető út felújításáig leginkább elzártságáról és ritkán lakott felföldi tájairól volt ismert. Útikönyvekben is alig, legfeljebb pár mondat erejéig esik szó Calkáról, főképp a város határában fekvő, 1946-ban megépült Grúzia máig legnagyobb víztározója kapcsán. Ám még ha az ország egyik fő látványossága, a barlangváros Vardzia felé vezető út Tbilisziből Calkán át vezet, legtöbbször a hosszabb, Gorin és Borzsomin átvezető körútat ajánlják.

Ennek ellenére csodás vidék. Rögtön Tbiliszit elhagyva hegyek jönnek. Olyan hegyek, amik errefelé inkább fennsíknak számítanak: 1000 méter feletti délnyugat felé egyre kopaszodó terület, melyből néha-néha kiemelkedik egy-egy magasabb domb, amire rá lehet majd mondani a térképen, hogy csúcs. A táj további meghatározó elemei a tehéncsordák és juhnyájak, ám nem annyira szanaszét legeltetve, mint Grúzia legnagyobb részén - a ritkán lakott felföldi mezőkön kutyás, néha lovas marhapásztorok védik az állatokat farkasoktól. A nyár enyhe, 4-5 fokkal hidegebb, mint odalent Tbilisziben, a tél ugyanakkor hideg – nem ritkák minusz harmincok, és a víztározó jegét is gyakran használják autós közlekedésre. Helybéliek elbeszélése alapján úgy tűnik, tavasszal és ősszel sár az élet fő meghatározója.

A ma párezer fős, hajdan 20 000 lakost számláló várost legegyszerűbben úgy lehet leírni, mint a hely, ahonnan menekülnek az emberek. Ha valakit mégis erre a vegyes lakosságú területre sodor a sors (helyi rendőröknek angolt tanítani, bankfiókban dolgozni) az legfeljebb egy-két évre tervez, s amint jobb lehetőség adódik, elhagyja a környéket. A Szovjetunió felbomlása után így voltak ezzel a görög lakosok is, akik a régió egyik meghatározó nemzetisége voltak a már a XIX. század első felétől. akik amint tehették, megszerezték a görög állampolgárságot és a kilencvenes évek sikeres Görögországában telepedtek le. Helyükre a kétezres évek első felében adzsárok (muszlim grúzok Dél-Nyugat Grúziából) és szvánok (Észak-Nyugat Grúzia egyedi nyelvvel rendelkező, hegyvidéki népe) jöttek. Az eredeti lakhelyükről többnyire földcsuszamlás miatt költözni kényszerülő családok a hatóságok hallgatólagos engedélyével költöztek be a megüresedett házakba. Természetesen nem kis feszültséget szült a több száz idegen család megjelenése és környék etnikai összetételének megváltozása. Érdemes megjegyezni, hogy az így egy községbe kerülő nemzetiségek egyes esetekben nemcsak nyelvükben (görög, grúz, örmény, szván, török, azerbajdzsán), vallásukban (síita és szunnita muszlim, orthodox, örmény apostoli) különböznek egymástól, hanem olyan mélyen gyökerező és még ma is erősen jelenlévő szokásaikban, mint a szvánoknál különösen erős vérbosszú vagy az azerbajdzsán férfi-női szerep muszlimhoz közelebbi volta.

Köszönhetően többek közt Grúzia általános igazságügyi reformjának, ma már Calka is biztonságos hely. Nemrég megújult a városon átvezető Tbiliszit az örmény és a török határátkelők felé vezető út, és láthatóak már az építkezés nyomai a nagyon várt Tbilisziből a törökországi Kars-ba vezető vasúton is. A két évvel ezelőtti látogatásomhoz képest leaszfaltoztak négy saroknyi mellékutcát, elkezdtek építeni egy új kioszkot, nyílt egy új bank és egy új étterem, elbontották a Sztálin szobor talapzatát. Nyáron a város megtelik élettel, még az idei sportesemények közvetítésére vetítővászon is kerül a főutca egyik sarkába. Fiatalok sétálnak az utcákon, hisz a Görögországba, Ciprusra vagy Oroszországba elvándorolt családok a szünidő idején itt egyesülhetnek újra – őket egyelőre nem kötik a grúz nyelv elsődlegességét hírdető állami szabályok, szabadon keverik azt a göröggel, törökkel és az orosszal.