Ma már pofonegyszerűnek tűnik a válasz: abból, aki elvégzi a mi Ruszisztika mesterszakunkat. De erről majd később, meg, persze, azért mégsem olyan egyszerű a helyzet. Mondhatnánk: ahány ember, annyi útja-módja a pályának. Egy ilyet azonban elég jól, mondhatni, testközelből ismerek.

Előnynek mutatkozik, ha az embert – a jövendő ruszistát, aki, persze, mit se sejt még arról, hogy ő majd valamikor egy ruszista sejt tagja lesz – korán kihívás elé állítja az orosz nyelv. Mondjuk, gyerekkorában egy kukkot sem ért semmiből az iskolában és csak számtan órán villog (ugyanis a + ott is plusz, a - ott is mínusz). Ez velem 1963-ban történt az ulánbátori 2-es számú orosz iskolában (de lehet, hogy az 1-esben) – más kérdés, hogy a buszsofőr alig egy hónap múltán véget vetett szenvedéseimnek. Állandóan részeg volt ugyanis és ezt édesanyám – főnökeivel ellentétben – a munkaköri kötelmek durva megsértésének minősítette és azonnal hatállyal kivett - engem. Maradt nyelvgyakorlatnak Vovka, 13, (itt a fiatalkorúság döntő körülmény, mindjárt meglátjuk), aki megkezdi a magántanuló való életre való nevelését. A magántanuló, persze, nem követi mindenben idősebb és tapasztaltabb barátját. (Hamar kijönnek a karakterbeli különbségek mind személyi, mind pedig nemzeti dimenzióban.) Vovka ugyanis a főváros főterén lévő főparkot állandó roham alatt tartotta, itt nem részletezendő frontharcos támadásait kis történetünk főhőse csak tisztes távolból, ám bámulattal vegyes irigységgel szemlélte. Miből következően kimaradt ugyan az ifjúi (esetenként éltesebb) hölgypofonokból – ezeket nem irigyelte -, ám az orosz katona kard ki kard! típusú korai szerepjátéka ily módon szintén hiányzik neveltetéséből.

A ruszistává válás rögös útján alapvető körülmény, hogy a másságot viszonylag hamar megéljük. Én e tekintetben igen szerencsésnek mondhatom magam, hiszen az ablakkeret már első moszkvai tartózkodásunk alatt apámra szakadt. A következő évben – 1964-ben – pedig azt is megtapasztalhattam, hogy az oroszok valahogy olyan hallgatag emberek. Én ugyanis már zsenge kamasz korom óta meglehetős Hruscsov-fan voltam, ezért személyesen érdekelt, hogy milyen betegségben szenvedett a pártfőtitkár, ami miatt oly hirtelen nyugállományba kellett vonulnia második moszkvai ottlétünk idején. De senki nem válaszolt nekem. Borús arccal gyorsan bezárták az ajtót és másról kezdtek beszélni. A TITOK tehát korán bekopogtatott és hamar tetten érhető vált.

Mindazonáltal jót tesz a leendő ruszistának az is, ha a szovjet focicsapatnak drukkol (kivéve, ha az a magyarokkal játszik), s hogy általában is isteníti Valerij Brumelt, Jurij Gagarinról aztán nem is beszélve. Innen még ugyan csak a Gagarin-őrs krónikási pozíciójáig egyenes az út, de később jöhet Bek Volokalamszki országútja, Tímur és csapata, Csapajev és a többiek, könyvben és filmvásznon, mind áhítatának kultikus tárgyai. Egy előkelő (?) budapesti gimnázium orosz tagozata tehát logikus következő lépés a pályán. Kell, persze, a szerencse is, hogy jó legyen az orosztanár. Nos, boldog emlékezetű Fuchs Edit az volt, mégpedig a legjobbak között is a legjobb. (Mongol előéletem után váratlanul évekig kellett küzdenem nála az ötösért. De úgy megtanított a magasabb stílre, hogy amikor később a balos szegedi egyetemi bizottság csapdát akart nekem – a pesti „huligánnak” – állítani és a beszélgetésnek álcázott felvételin Lermontovot kérdezték, én minden felkészülés nélkül még szavaltam is nekik oroszul. Csak jóval később tudtam meg, hogy a többi felvett nemhogy Lermontovról nem hallott még semmit, de oroszul is csak a „Csto ti vigyis na kartyine?”-ig jutott.

A gyanakvó szegedieknek, persze, igazuk volt. 1968 után vagyunk pár évvel.  Cohn-Bendit,  Rudi Dutschke, Herbert Marcuse, a lázadások kora. Hozzánk is eljutott a híre, simán „fellazított” bennünket, ám ennek ellenére minden gond nélkül kirúgtuk 68-ban Csenki Attilát a KISZ-ből, amikor külföldre „disszidált” szüleivel. Egy évvel később azonban, amikor a Magyar Bálinték (akkor még Jánosék) Sztálin születésének 80. évfordulójára készült anyagát kivágták az iskolarádióból, már kezdtünk érezni valamit a dolgok folyásából, mégis garantáltan mind – aki számított a Fazekas Gimnáziumban – balosok voltunk. Ami szintén elengedhetetlen előfeltétele a szovjetofíliának. Ilyképpen pedig akkoriban a ruszistává válásnak.

Hittünk ugyanakkor a szocialista eszményekben, a létező szocializmus megjavíthatóságában, akkor még ösztönösen, az „emberarcú” szocializmusban. Hiába, fiatal gyerekek voltunk. Azt sem sejtettük még, hogy ez jószerivel ellentétes a szovjetek idealizálásával, s csak a jóindulaton múlik, hogy mikor minősíttetik szovjetellenesnek.

Nem mondom, hogy nem gyanítottunk semmit, hogy teljesen naivak lettünk volna. Én már második gimiben megtapasztaltam a cenzúrát. Történt, hogy „utazó regény” műfajban kellett irodalmi dolgozatot írni és, mi sem természetesebb, a szovjet úti élményeimet vetettem papírra. (Úgy emlékszem, kerettörténetként az ablakkeretes történetet használva.) Lett belőle haddelhadd. Demonstratíve nem osztályozták le, osztályfőnököm külön lehívatott a tanáriba és közölte velem, hogy nem vagyok egy intellektuális típus. A kádári „puha” diktatúra dicséretére legyen azonban mondva, egyest nem adtak és kicsit mintha szégyellték is volna magukat. Én meg megértettem valamit egy jövendő ruszista előtt tornyosuló akadályokból.

Nem is annak készültem. Jött azonban a szegedi bölcsészkar történelem-orosz szaka. Annak is legelső félévének legelső vizsgája régi orosz irodalomtörténetből. Négyágyas kollégiumi szoba, vaságyak, hangosbeszélő a folyósón. Hevergetve tanulás. Egyszer csak megszólal a mikrofon: „Vlagyimir Iljicset várják a portán”. Rögtön felkaptuk a fejünket, hogy vajon jól hallottuk-e. De kisvártatva ismét, kissé türelmetlenül: „Vlagyimir Iljicset várják a portán”. Mind kitódultunk a folyósóra, hogy jobban halljuk. És az adás beindult. „Vlagyimir, Vlagyimir… ez valami szláv kell legyen…, de nincs a hallgatói névsorban…, pedig már többször is átnéztem” – hallottuk, mert a mentegetőző, szegény portás néni zavarában bekapcsolva hagyta a mikrofont. De Vlagyimir Iljics csak nem akart a szegedi József Attila kollégiumba 1972 telén megérkezni. És nem jött Mikszáth Kálmán, Ady Endre és Makszim Gorkij sem, egyre szemtelenebbül nem jöttek, mert a vicces kedvű joghallgatók vérszemet kaptak és újabb és újabb nevekkel akartak „találkozni”. És, persze, soha többé nem jött a szerencsétlen portás néni sem.

Aznap találtam rá Ivan Pereszvetovra. Alig van orosz, aki tudná, ki ő, nem beszélve a magyarokról. És mégis nagyon megörültem neki, mert azt olvastam róla az egyetemi jegyzetben, hogy IV. Iván cár korában megfordult a Magyar Királyságban is. Kiváló szakdolgozati téma – gondoltam rögtön. Ráadásul bűzlött az egész szövegben valami. Gyakorlatilag humanistaként tálalta a még csak nem is szovjet szerző által jegyzett könyv a nyilvánvaló szerencselovagot. Gondoltam, ennek utána nézek, hisz ez nyilvánvalóan durva meghamisítása – megszépítése – a valóságnak. Pár hónap múlva töltöttem be a 20. évemet. Ettől kezdve számítom magam ruszistának.

(Részlet a szerző most megjelent Kis magyar ruszisztika c. könyvéből.)