Nemrég jelent meg a Russica Pannonicana kiadó gondozásában az Obraz Rossziji sz Centralno-jevropejszkim akcentom (Oroszország képe közép-európai akcentussal) c. tanulmánykötet, amely a Ruszisztikai Központ által szervezett hasonnevű nemzetközi (orosz, lengyel, cseh, szlovák, magyar kutatók részvételével tartott) konferencia előadásait gyűjtötte egybe. Az alábbiakban a kötet cikkeit mutatjuk be röviden.

 

Szvák Gyula professzor a könyv bevezetőjében a nyugati Oroszország-kép évszázados múltjának állandó elemeire hívta fel a figyelmet, rámutatva arra, a jelenkor ruszofób sztereotípiáinak alkalmasint évszázados gyökerei vannak, s hogy Oroszország imidzse nem pusztán orosz belügy, hanem nagyban, és elsősorban a külvilág, azon belül is a Nyugat ítéletétől függ.  

A pozsonyi Petr Vagner Közép-Európa Oroszország-képét tekintette át, rámutatva: a jelen Oroszországa régiónkban a Szovjetunió örököseként jelenik meg, mint ahogy korábban a Szovjetunió is Oroszország megtestesülése volt, következésképpen, sokan Oroszországot tekintik a Szovjetunió által elkövetett bűnök felelősének.

Rudolf Chmel – Csehszlovákia utolsó budapesti nagykövete – „Európa utolsó ruszofiljei”, azaz a szlovákok Oroszországhoz való viszonyáról értekezett. Chmel szerint a szlovákok oroszbarátságának talán legfontosabb pillére a magyarellenesség: „A nemzetté válás kezdetétől fogva állandó konfliktusban álltunk a magyarokkal, aki e geopolitikai térség vezető nemzetének szerepére törekedtek, és nem akartak osztozni senkivel vezető szerepükön – nem vették figyelembe a pluralizmust és a térség multikulturális jellegét” – írja Chmel, aki szerint a szlovákok számára a „nagy testvér” oroszok jelentették a természetes támaszt a magyarokkal szemben.

Krausz Tamás a térség országaiban a rendszerváltás után megerősödő tapasztalható nacionalista reneszánszra hívta fel a figyelmet, arra, hogy a rendszerváltás után az etnonacionalista diskurzus határozta meg a térségben létrejövő új államok ideológiáját.

Alekszej Gromiko orosz történész a Szovjetunió és Oroszország (birodalmi) imidzséről szóló írásában kifejtette: ábrázolásakor gyakran jellemzik az országot birodalomként, s nem pusztán birodalomként, hanem primitíven megszervezett birodalomként, amely metropóliából, kizsákmányolt gyarmatokból, kolóniákból, „satrapiákból” és az ezeken élő „elnyomott, sanyarú sorsú népekből” áll. Ez a fajta ábrázolás Gromiko szerint nevetséges, s nemcsak a Szovjetunió, de még a cári Orosz Birodalom vonatkozásában is. A Szovjetunió birodalomként való ábrázolása persze nem teljesen jogalap nélküli. A szovjet „birodalmiság” közel állt az amerikai „birodalmisághoz”. A Szovjetunió, akárcsak az USA, szuperhatalom volt, óriási területtel, soknemzetiségű összetétellel, olyan országról van szó, amely önmagára is önálló civilizációként – az emberiség fejlődésének egyfajta végállomásaként - tekintett, akárcsak Amerika. A mai Oroszország ezzel szemben már nem tekinthető impériumnak, és nincs is elég ereje ahhoz, hogy birodalomként viselkedjen. A nyugati elemzők jelentős része azonban ma is a „gonosz birodalmát” látja a Szovjetunióban, Oroszország politikájában pedig „birodalmi” elemeket vél felfedezni. A birodalmi diskurzus egyik eleme, például, amikor brit kutatók párhuzamot vonnak a Brit Birodalom és a Szovjetunió felbomlása között, bár a két történelmi folyamat közé nem tehető egyenlőségjel. Elég, ha csak arra gondolunk, a brit politikai elit minden erővel ellenállt a birodalom bomlásának, míg a szovjet nomenklatúra éppen ellenkezőleg, maga is aktív cselekvő volt az ország bomlásának folyamatában.   

Lubor Matejko és Nina Cingerova szlovákiai szerzők a hazájukban tapasztalható Oroszország-képről írtak. Véleményük szerint a szlovákok oroszbarátságának kialakulása a nemzeti ébredés korszakára esik, ekkor alakult a képzet, miszerint a jó szlovák mindenképpen ruszofil. A csehek oroszokhoz való viszonya hasonlóan alakult, míg a lengyelek és magyarok orosz-képe más történelmi körülmények között formálódott. A posztszovjet Oroszország szlovákiai képe szoros összefüggésben áll a vezető politikusok imidzsével, egyben az orosz autokrácia képzetével (miszerint Oroszország a vezető politikusairól alkotott kép prizmáján át testesül meg). Eszerint Oroszországban az elnök teljhatalmú gazda, Oroszország saját középkori múltjának fogságában él, képtelen demokratikus országgá válni, az elnökök pedig uralkodnak. Jelcin, azaz Borisz cár, mint valami mesebeli óriás, rendíthetetlen, nagyszívű férfi, aki átadja a jogart a trónörökösnek, akit aztán felkennek az uralkodásra. Az orosz lélek, az orosz ember is vezetőin keresztül nyer értelmezést: az oroszok irányításra szomjazó nyáj, amely csak egy erős vezérre vágyik.

Sz. Bíró Zoltán (Visszatér-e Oroszország Közép-Kelet-Európába) cikkében a térségbe irányuló orosz expanzió képzetéről írt. Eszerint inkább csak mítosz Oroszország állítólagos energetikai terjeszkedése. Míg 1980-ban az EU 27 országára vetítve az importgáz 80 %-a származott a Szovjetunióból, 1995-ben 64 %-a, 2008-ban már alig 40 %-a. Ráadásul a 2000-es években zajlott „színes forradalmak” inkább a Nyugat politikai expanziójáról tanúskodnak a posztszovjet térségben. A mai Oroszországnak aligha vannak erőforrásai a „visszatérésre”: míg a ’80-as évek végén a szovjet gazdaság a világgazdaság mintegy 10 %-át tette ki, az orosz jelenleg csak alig 2-2,5 %-ot.

A lengyel Tomasz Zarycki a lengyelországi Oroszország-kép változásáról értekezett. Noha Lengyelországban domináns az Oroszországot negatívan ábrázoló közbeszéd (ahol Oroszország és a Szovjetunió képe szinte alig válik el egymástól), másfelől az orosz-kép Lengyelországban sem egysíkú. Lengyelországban is megtalálhatók az „oroszbarát” politikai erők. A jobboldali Lengyel Családok Ligája és az Önvédelem pragmatikusan tekintenek Oroszországra, benne a geopolitikai partnert látják, amely ellensúly lehet a Nyugattal szemben. A lengyelországi oroszfóbiának – mint írja Zarycki – funkciói vannak, mégpedig: Oroszországot fel lehet tüntetni a lengyel elmaradottság okaként; Lengyelország európai identitásának ellensúlyaként; a nemzetet egyesítő fenyegetésként; az oroszok a lengyelek elnyomóiként szerepelnek; orosz-lengyel kontextusban a lengyelség mint áldozat jelenik meg; ugyanakkor az orosz múlt eladhatóvá teszi Nyugaton a lengyeleket mint „vezető Oroszország-szakértőket”. A lengyelekre jellemző a Kelettel szembeni felsőbbségtudat, amely egyben a Nyugattal szembeni kisebbségi komplexus jele is. A lengyel történelemszemléletben az orosz hatás kizárólag negatív, megfeledkezve például Orosz-Lengyelország maradandó művészeti örökségéről (lásd pl. Boleslaw Prust: A bábu). Ma már nem nagyon illik arról beszélni, milyen sok lengyel csinált sikeres karriert Szentpéterváron, s a lengyel múlt vitathatatlan nagyságainak oroszországi múltját (mint pl. Adam Mickiewicz) is inkább a hallgatás homálya fedi. Jellemző, hogy a Varsói Császári Egyetem történetét a mai utódintézmény nem tartja számon, rektorait nem tüntetik fel az elődök sorában. Eközben Lengyelországban gyakran kritizálják a vilniusi és a lembergi egyetemeket, amiért azok nem megfelelő mértékben szentelnek teret intézményük lengyel múltjának.

A történelmi múltról szólva Lengyelország az orosz elnyomás áldozataként jelenik meg,  szenvedő félként, ahol minden esetben az oroszok az agresszorok. A 17. század eleji lengyel intervenciót Oroszország ellen pedig mint egyfajta „demokráciamissziót” ábrázolják.

Oroszország mai napig mint veszélyforrás tűnik fel a lengyel információs térben. Az orosz expanzionizmustól való félelem határozza meg ezt a diskurzust, amelyben elterjedt toposz, hogy „Oroszország nem tud megszabadulni birodalmi gondolkodásmódjától”.

A lengyel közgondolkodásban fontos szerepet játszik a „keleti kérdés”, azaz a Belaruszhoz és Ukrajnához való viszony, s nemcsak azért, mert ezen országok területe – nagyrészt vagy részben - valaha a Rzeczpospolitához tartozott, hanem a jövőbe mutatóan is, azzal a céllal, hogy megakadályozzák visszatérésüket Oroszország befolyása alá.

Marina Pavlikova, a Lomonoszov Egyetem munkatársa a külföldi sajtó Oroszország-képéről tett közzé értekezést. Szerinte az Oroszországról szóló nyugati kommentárokra jellemző egyfajta „orientalizmus” (E. Said nyomán), azaz olyan Oroszország-kép megteremtése, amely elsősorban a nyugati kulturális sztereotípiákból és előítéletekből fakad. E diskurzust olyan kulcsszavak jelölik ki, mint pl. a rablás, iszákosság, nincstelenség, maffia, vodka stb. Oroszország képének alakulásában fontos szerepet játszik a „terminusok háborúja”: hogyan nevezzük például az észak-kaukázusi terroristákat? Nyugaton általában „harcosoknak”, „felkelőknek”, „szabadságharcosoknak” hívják őket, ami máris állásfoglalásnak tekinthető.

A pozsonyi E. Fehér Pál szerint Oroszország nyugati ábrázolása azon egyszerű séma szerint zajlik, miszerint a „Szovjetunió szétesett, ennek jogi és szellemi örököse pedig Oroszország, ahol diktatúrát építenek ki, Moszkva a Szovjetunió visszaállítására törekszik, csakhogy ezúttal tankok helyett az olaj- és gázfegyvert vetve be”. E. Fehér Pál szerint három tényező van, amely a mindenkori Oroszország-képet formálja: a tradíció, a propaganda szükségletei, és a történelmileg kialakult nézetek. A közép-európai sajtó egyszerűen nem elég erős ahhoz, hogy átfogó képet adjon Oroszországról, s nem vesz tudomást arról, hogy Oroszországban megváltozott a politikai elit.

Szilágyi Ákos arra hívta fel a figyelmet, a rendszerváltás után Magyarország elvesztette azt a kitüntetett szerepét, amit a ’70-es, ’80-as években a Nyugat és Kelet közti kettős játékkal töltött be, Magyarországnak jelenleg nincs politikai súlya, senki nem figyel rá, s az elmúlt években már az irigység tárgyának („bezzegországnak”) is megszűnt lenni. Ennek megfelelően Magyarország kis túlzással megszűnt létezni az orosz közönség számára, még annyira sem figyelnek rá, mint Amerikában. Magyarország ma már jóformán csak diplomáciai objektumként vagy egzotikus témát kereső kutatók célpontjaként van jelen az orosz közgondolkodásban.  

 

 

(Obraz Rossziji sz Centralno-jevropejszkim akcentom, Bp. 2010)        

 

Cimkék: Oroszország-kép, Oroszország imidzse

Országok: Oroszország